Az az igazság, hogy rengeteg különbség van, de ezek mindig izgalmasak a számomra. Példának okáért, a magyar szereplők és táncosok közül sokan nem beszélnek angolul, ezért meg kellett tanulnom pár magyar szót, de így is nagy kihívást jelent a közös munka. Olyan kifejezéseket, amelyek a kéz- és lábmunkára vonatkozó utasításokat jelentik, mindenképpen el kellett sajátítanom a nyelvükön. Ez tehát új színekkel gazdagította a rám váró feladatot, de meg kell mondanom, hogy nagyon élveztem a dolgot, mert rendkívül tehetséges emberekkel dolgozhattam.

Ami még alapvető különbség, az a magyar szereplők hozzáállása a munkához. Nagyon lelkesen és lelkiismeretesen dolgoznak, de egy kicsit szabadabban fogják fel a próbafolyamatot, mint azok, akikkel eddig Németországban dolgoztam. Persze a körülmények is mások, hiszen míg Hamburgban vagy Berlinben már a próbafolyamat elején megkaptuk a színházat, itt Magyarországon ez csak később történik meg, és egy ideig máshol, próbatermekben kell készülnünk.

Ami viszont mindenhol ugyanaz, az a minőség. Ha más körülmények között is próbálunk, és vannak is néha nyelvi akadályok, ez egyáltalán nem töri meg azt az igényünket, hogy tökéleteset hozzunk létre. A magyarországi előadás pontosan ugyanebben a formában megállná a helyét Berlinben és Hamburgban is.

Hogyan osztották meg Dennis Callahan-nel a feladatokat a tavalyi premier előtt?

Én érkeztem elsőként Magyarországra, és az volt a feladatom, hogy betanítsam a táncosoknak azt a koreográfiát, amit a német előadásokban is láthatunk. Callahan csak később tudott jönni, de mire megérkezett, már mindenki tudta az összes lépést, a teljes koreográfiát, tehát az egész előadást az elejétől a végéig. Ő finomította, javította, és amikor a színházban próbálhattunk, az itteni színpadra igazította a mozdulatokat. Egyébként meg kell említenem, hogy akad pár olyan elem, ami csak a budapesti verzióban szerepel, úgyhogy ezzel is különlegessé tettük az itteni előadást.

Melyek a kedvenc jelenetei a Vámpírok Báljából?

Az abszolút favorit nálam mindig is a Rote Stiefel lesz, és az utána következő imádság. De meg kell mondanom, hogy az elejétől a végéig nagyon szeretem az előadást, mind zeneileg, mind mint színpadi produkció. Roman Polanski fantasztikus munkát végzett, mikor színpadra állította nagy sikerű filmjét, Dennis koreográfiája pedig – azt gondolom – új réteggel gazdagítja azt az élményt, amit a néző kap, ha beül a színházba. Minden egyes mozdulatnak, lépésnek külön jelentősége van, semmi sem cél nélkül való. Azt hiszem, ez a legfontosabb dolog Dennis munkáiban: mindig pontosan lehet tudni, mi miért született, minek hol van a helye a nagy egészben.

Hogyan kerültél kapcsolatba az előadással?

Stuttgartban, énekesként. Rebecca szerepében láthatott a közönség, és azt is nagyon élveztem. Aztán, mikor a musical Hamburgba került, elmentem egy újabb meghallgatásra, és így lettem tánckarvezető. Itt, Budapesten pedig koreográfus-asszisztens lehetek, aminek nagyon örülök, hiszen azt jelenti, hogy nagy bizalmat fektettek belém. Szerencsére azt tapasztalom, hogy a németországi előadásokhoz is egyre többször kérnek fel, több alkalommal koreográfusként is dolgozhattam már. De azt is nagyon élvezem, ha tánckarvezetőként vehetek részt a darabban. Legközelebb például a Manitu bocskora című előadásban leszek ebben a minőségemben, amit idén decemberben mutatunk be Berlinben.

Ezek szerint tehát számos produkcióban koreográfusként működött közre. Milyen a munkamódszere, ha egy vadonatúj előadáshoz kérik fel?

Először minden esetben beszélni kell a rendezővel, aki elmondja, milyen jellegű előadást képzel el, miről is van szó tulajdonképpen, és hogyan szeretné a vízióját a színpadra állítani. Ezek után többször meghallgatom a zenét, gondolkozom rajta; próbálom elképzelni azt, amiről beszéltünk. Utána újra beszélni kell a rendezővel és a kreatív csapat többi tagjával is, hogy kialakuljon bennünk a show végleges képe. Ezek után lehet a konkrétumokra koncentrálni. Én személy szerint a zenéből nyerek inspirációt, ami gondolom, nem meglepetés senkinek. Megjelennek a fejemben a különböző képek, mozdulatok, és végiggondolom, hogy néz ki majd a koreográfiám a valós színpadon. Persze ez egy rugalmas dolog, különösen egy új produkció esetében. Ha a próbák során látom valakin, hogy különösen tehetséges, vagy javasol valami olyasmit, amit használhatok, akkor szívesen alakítom úgy az eredeti elképzelésemet, hogy kihasználhassam ezeket az adottságokat.

Van-e olyan musical, amiben mindenképpen szeretne részt venni? Felteszem az ismerős kérdést: van-e olyan feladat, amiről gyakran álmodozik?

Igen, határozottan. Nagyon kedvelem a ’30-as ’40-es évek stílusát, és nagy álmom, hogy egyszer koreográfusként részt vehessek egy új, nagyformátumú musicalben, ami ebben az érában játszódik. De azt hiszem, most sem panaszkodhatom, szebbnél szebb feladatokkal vagyok ellátva; most pedig arra koncentrálok, hogy a magyarországi Vámpírok Bálja új szériája a lehető legtökéletesebb legyen.